A reziliencia fogalma  

A reziliencia fogalmát eredetileg a fizika tudománya használta az egyes fémek ellenállóképességének kifejezésére, melyet sokkhatás vagy extrém körülmények között használtak. Ez alapján a legadekvátabb megfogalmazás a rugalmas ellenállóképesség lehet, mely fenntartja a fém állagát, megóvja a töréstől. A reziliencia a törés pillanatáig tart. Később a pszichológia tudománya is átvette ezt a fogalmat, és olyan esetekben használta, amikor szélsőséges, rossz helyzetekbe kerülő emberekben megmutatkozó megbírkózási, öngyógyító képességet tapasztalták.  

A reziliencia fogalmát többen is próbálták meghatározni. Rutter (1999) úgy határozta meg, hogy az egy relatív ellenállás a pszichoszociális kockázatokkal szemben. Norman Garmezy, klinikai szakpszichológus 2013-ban pedig az alábbi definícióval foglalta össze a reziliencia fogalmát: „A reziliencia olyan képesség , amely a súlyos sérülés, bántalmazás, vagy trauma utáni felépülést és az adaptív viselkedés fenntartását teszi lehetővé”. A legfrissebb irodalmak lelki ellenálló képességként használják a fogalmat (in Kiss, 2015).  

A megküzdés fogalma  

Ha társadalmi adaptációról van szó, akkor foglalkoznunk kell a megküzdés fogalmával is, hiszen mindefajta fejlődés és szocializációs folyamat alapja azon képességünk birtoklása, hogy hogyan vagyunk képesek megküzdeni a minket ért hatásokkal. Lazarus, akit a téma atyjának tekintenek, a megküzdést a következőképpen határozta meg: „megküzdésnek tekinthető minden olyan kognitív vagy viselkedéses erőfeszítés, amellyel az egyén azokat a külső vagy belső hatásokat próbálja kezelni, amelyeket úgy értékel, hogy azok felülmúlják, vagy felemésztik aktuális személyes forrásait” (Lazarus, 1966).  

Számos pszichológiai vizsgálat bizonyítja, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban felnövekvő gyermekek minden téren hátrányos helyzetben vannak családban élő társaikkal szemben, személyiségfejlődésük lényegesen eltér azokétól. Az állami gondoskodásban élők életében előforduló traumatizáló tényezők nagymértékben meghatározzák későbbi személyiségfejlődésüket, megküzdési képességeiket is. Leggyakoribb okként ma már nem az árvaság, hanem az elhanyagoló szülői magatartás miatt kerülnek gyermekvédelmi gondoskodásba a gyermekek és fiatalok.  

A gyermekkori elhanyagoltság éppoly ártalmas, mint más bántalmazási formák – sőt, súlyosabb következményekkel is járhat! A kora gyermekkor a legmeghatározóbb időszak: a fiatalon átélt elhanyagolás eredményezi a legsúlyosabb hosszú távú problémákat, amik a megküzdési képesség kibontakozásában is gátat jelentenek. 

Az elhanyagolásnak többféle formája lehetséges.  

• gyermek felügyeletének elmulasztása oly módon, hogy az fizikai sérüléshez vezet, 
• fizikai elhanyagolás: a gyermek fizikai szükségletei nincsenek kielégítve (pl. ruházat, eszközök, étkezés, higiénia terén), 
• érzelmi elhanyagolás, 
• gyermek felügyeletének elmulasztása oly módon, hogy az bűncselekmények elkövetéséhez vezet, 
• gyermek magára hagyása, 
• oktatási elhanyagolás, 
• orvosi elhanyagolás, 
• a felügyelet elmulasztása oly módon, hogy az szexuális abúzushoz vezet. 

A korai életkorban átélt elhanyagolás súlyos negatív hatással bír a fejlődés különböző dimenzióira, melyek egy része nem azonos a bántalmazás más formáinál mutatkozó problémákkal. Az elhanyagolt csecsemőkre és óvodásokra súlyosabb kognitív és nyelvi károsodás jellemző, mint a fizikailag bántalmazott gyerekekre. A fizikailag bántalmazott gyerekek agresszívebbek és engedetlenebbek az elhanyagolt gyerekeknél, akiknek viszont inkább az érzelemszabályozásban, a stresszkezelésben és a társas kapcsolatok terén akadnak nehézségeik, melyek megint a sikeres megküzdési stratégiák elsajátításában jelentenek akadályt. 

Az elhanyagolt gyerekek már a korai társas interakcióikban is visszahúzódóbbak, nekik van a legalacsonyabb önértékelésük, ők a legboldogtalanabbak, illetve ők mutatják a legtöbb negatív és legkevesebb pozitív érzelmet. Az érzelmi elhanyagoltság különösen káros csecsemőkorban: rontja a fejlődési teszteken nyújtott teljesítményt és egyre rosszabbodó kötődési problémákat eredményez.  

A gyermek testi elhanyagolása (rossz táplálkozás, hiányos ruházat, nem megfelelő lakásviszonyok) létbizonytalanság érzést, reménytelenséget, állandó feszültséget okozhatnak a gyermekben. Az értelmi elhanyagolás alatt azt értjük, hogy a gyermek környezete gyakran ingerszegény, senki nem foglalkozik vele, nem beszélgetnek vele, így értelmi képességei nem fejlődnek megfelelő szinten, melynek következtében beiskolázása gyakran csak eltérő tantervű iskolában lehetséges. Számos készségük tekintetében „kicsúsznak a kritikus periódusból”, így már későbbi fejlesztésük is nehézkes lehet. Az érzelmi elhanyagolás következtében a kötődési zavaroknak valamelyik formája szinte törvényszerűen kialakul, már a gyermekvédelmi gondoskodásba vétel előtt. A család széthullása következtében a gyermek nem tanul meg odafigyelni másokra, elköteleződni egyes kapcsolatokban, ami „érzelmi fogyatékossághoz” (emotional insanity) vezethet.  

Ugyanakkor az érzelmi elhanyagolás jelentős szerepet játszik a gyermekek „erkölcsi fogyatékosságának” (moral insanity) kialakulásában is (Kálmánchey 2001).  

A gyermekek gondozásba vételének nagyon sokszor súlyos fizikai vagy szexuális bántalmazás az indoka valamelyik szülő (vagy mindkettő) részéről. Ezek komoly lelki sérüléseket okoznak a gyermekeknél. Az, hogy milyen mértékű pszichés ártalmat okoz a gyermeknél a bántalmazás, vagy az elhanyagolás, az nem csak a trauma mértékétől függ, hanem attól is, ahogyan azt ő megélte.  

A szülők alkoholizmusa, újabban droghasználata is igen gyakori oka a gondozásba vételnek (Vidra-Szabó, 2001). A szülők szerfüggősége akkor is súlyos traumákat okoz a gyermekekben, ha nem jár együtt bántalmazással, agresszióval, bár az esetek többségében a kettő szorosan összefügg. Az ilyen családok rendkívül instabilak, a szülők kiszámíthatatlanok, hangulatuk hullámzó. A gyermekek ennek megfelelően bizonytalanokká válnak, vagy kénytelenek túl hamar felnőni. Nem ritka a szülők bűnöző életmódja, vagy a prostitúció jelenléte a családban. Ezek torz értékrendet közvetítenek felé. Szocializálódása folyamán a normális erkölcsi szabályokat nem tudja elsajátítani, hiszen környezete a bűnözést, prostitúciót kezeli természetesként. Ilyen közegből érkező gyermekek azután nehezen értik meg, hogy miért fontos tanulniuk, beilleszkedniük a társadalomba, s hogy azt egyáltalán hogyan tudják megvalósítani, arról elképzelésük sincsen (Kálmánchey, 2001). 

A reziliencia kialakulásához három alapvető tényező szükséges:  

• Biztonságban érezze magát a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermek a gondozási helyén 
• Interperszonális kapcsolatok, megtartó szociális védőháló, referencia személyek jelenléte a gyermek életében. 
• Stabilitás érzése, sikerült e beilleszkednie a családba/ gondozási helyre? 

Hasznos lehet, ha a nevelő/ gondozó ismeretekkel rendelkezik a kötődés biztonságáról szóló elméletek tekintetében, így tud hatékony fejlesztést elérni, melynek segítségével reziliens személyiségű fiatalt nevelhetünk. Mivel tapasztalataink szerint nagyon sokan úgy kerülnek ki a rendszerből, hogy sem végzettségeiket tekintve, sem interperszonális kapcsolataik, szociális hálójuk terén, sem anyagi megalapozottságukat tekintve sem állnak készen arra, hogy önálló életet kezdjenek. Ezért alakította ki a jogrendszer az utógondozás struktúráját, melynek az a célja, hogy olyan készségek alakuljanak ki és szilárduljanak meg, melyek alkamassá teszik őket a sikeres társadalmi beilleszkedésre, valamint a nehézségekkel való hatékony megbirkózásra. 

Nagyon fontos azt is tisztán látnunk, hogy mi magunk mit tehetünk a ránk bízott fiatalok reziliens személyiséggé formálódásához.  

A reziliencia fejlesztésének lehetőségei személyes eszköztárunkban a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekek és fiatalok esetében 

• A megerősítés, odafigyelés, szeretetteljes, viszonylag állandó jelenlét, a megfelelő normák és értékek hiteles átadása, az érzelmi biztonság nyújtása mint pedagógiai eszköz,  
• Egyszerű, őszinte odafordulás és emberség szükséges, mellyel érzelmi stabilitást nyerhet az állami gondoskodásban élő gyermek és fiatal. 
• A gyermek az önreflexió képességét, határait, erősségeit, korlátait az őt közvetlenül körülvevő környezet visszajelzéseiből tanulja meg, és ameddig el nem sajátítja a saját tetteire, érzéseire, gondolataira való reflektálás képességét, addig ezt a környezetének kell pótolnia. 
• Az önreflexió és önkritika csak akkor fejlődhet egészségesen, ha a negatív és pozitív visszajelzések nagyjából egyenlő mértékben és intenzitással érkeznek a gyermek felé. 
• Az érdem nélküli dicséret éppoly káros lehet, mint az állandó negatív kritika. A hangsúly a visszajelzés meglétén van. Korrekt visszajelzés nélkül az egyébként is kusza érzelmi világában nem találhatja meg a gyermek az egészséges, magabiztos felnőtté válás útját. 
• A reális dicséret, a nézőpontváltás lehetőségének megmutatása, az odafigyelő, érdeklődő hallgatás segítségével a gyermek saját maga ébred szerethető tulajdonságaira, tettrekészségére, erősségeire és határaira. 
• A fokozott gyakorisággal történő megerősítés bizalmunkról, feltételek nélküli elfogadásunkról, nagyrabecsülésünkről olyan fejlődést eredményezhet, mely segítségével a ránk bízott gyermek önértékelése, önbizalma nő.  
• Fontos „adu” kezünkben a tény is, miszerint nem az az érdekes, amit eddig tett, nem a múltja a meghatározó „megítélésében”, hanem jelenlegi teljesítménye, céljai, tettei, a jövője. 
• Sok esetben az átélt nehézségeket, traumákat némán, szótlanul viselik az állami gondoskodásban élő gyermekek és fiatalok. Nagy előrelépést hozhat az átélt események megosztása is, mellyel tudatosul a gyermekben, hogy nehézségével nincs egyedül. 
• A nem egyoldalú, egy nézőpontú megközelítés alkalmazásával, valamint a „mérleg-gondolkodás” fejlesztésével egyensúlyba kerülhet a fiatalok önrendelkezése. 
• A gyermek megküzdési képességének erősítése (kisebb feladatoktól haladva a nehezebbek felé) 
• Szocializációs hiányosságok kiküszöbölése informálással, alternatívák gazdag bemutatásával. (Fontos felhívnunk a figyelmet a gyermek méltóságának mindenkori megőrzésére! Még ha hiányosságokkal is küzd, eltérő szocializálódása miatt, soha nem szégyeníthetjük, alázhatjuk meg emiatt!) 
• Kapcsolatainak, kötődéseinek erősítése is hatékony eszköz kezünkben. 
• Saját, már feldolgozott élettörténeteinket használjuk bátran! Ezzel is gyarapítjuk a választható alternatívák számát. Különösen akkor, ha megosztásunk nem kioktató hangnemben történik!  
• Interperszonális kapcsolati háló bővítése, referenciaszemélyek jelenléte, jelenlétük tudatosítása- sok családból kiemelt gyermek nem találkozott eddigi élete során olyan személlyel, akitől megtanulhatta volna a különböző emberi szerepeket. Személyes életvitelünk példaként áll a gyermek előtt. Még akkor is, ha látszólag nem vesz tudomást rólunk. Soha nem tudhatjuk, hogy a gyermek életének későbbi szakaszában mi jelenthet neki kapaszkodót a tőlünk látottakból- hallottakból. 
• Szókincsbővítés és szabad érzésnyilvánítás- sok esetben a gyermekeknek nincs megfelelő szavuk annak kifejezésére, amit éreznek. A mi megfogalmazásaink, az érzéseinkről való kommunikációnk mintaként funkcionálnak. Az aktív érzelmi megküzdő egyének használják a saját érzelmeiket, és nem élik meg azokat kontrollálhatatlannak (Tiringer, 2007). 
• Belső erőforrások monitoroztatása- belső állandóság megteremtése. A folyamatos, hiteles visszajelzéseink kialakítják a gyermekben (újra) az önbecsülést. Ezáltal a gyermek kapaszkodókat találhat önmagában is- erősségei ismeretében. Ezeket senki nem veheti el tőle, így magának is tud állandóságot biztosítani. („szerintem te ezt meg tudod csinálni”; „kitartó voltál a tanulásban”; „nagyon figyelmes voltál az idős nénivel a buszon, hogy átadtad a helyed”… ) 
• Külső erőforrások monitoroztatása- felvilágosítás a segítségnyújtási lehetőségekről; annak éreztetése, hogy nem egyedül van a világban. 
• Megtanítani a gyermeket együtt élni a múlttal, valamint önértékelésének erősítésével tudatosítani benne hogy saját kezében van a sorsának, jövőjének irányítása. 

A segítségnyújtás hatékonyságának biztosítéka saját személyiségünkben is keresendő. 

• Az alkalmas személyiség fontosságának kérdésköre. Egy családból kiemelt gyermek és fiatal számára, (mint ahogy más gyermek számára is), az Őt segítő gondozó, nevelő feladattal mellé szegődő ember személyisége, olyan, mint a bőrönd. Hiszen a bőrönd is teli lehet értékes tartalommal, de amikor az útjára bocsátott ember kezébe adjuk, nem mindegy, hogy milyen módon képes megragadni ezt a bőröndöt. A személyiségünk tehát olyan, mint a bőrönd, és annak füle, amibe, mint értékes útravalóba csak úgy képes belekapaszkodni a gyermek, ha érzi annak érinthetőségét, megfoghatóságát, vagyis azt, hogy magához ragadhatja, elhordhatja. 
• A hitelesség kérdésköre. A gyermekeknél a túlélés eszközévé vált a hihetetlen szenzitivitás- érzékenység, amellyel azonnal megérzik, ha szavaink nincsenek összhangban a tetteinkkel.  

Ha a személyiségünkkel nem dolgozunk, nem foglalkozunk, ha nem merjük magunkat olyan helyzetekbe engedni, melyekben érlelődhetünk, és ha nem vagyunk képesek minderről partneri együttlétben beszélni, akkor a gyermek önmegosztása meddő próbálkozás marad csupán, és bizony ki kell merni mondani, hogy ilyenkor a gyermek nevelhetősége, személyiségének alakíthatósága miattunk bukik meg. 

Személyes erőforrásaink:  

• jellemvonások tekintetében: türelem, humor, józan realitás, optimizmus, egyszerűség 
• készségek tekintetében: (ezeket életünk során tanultuk meg, tapasztalatok útján pl.):  
• Nem a cselekedet alapján ítélünk, hanem megpróbálunk mögé nézni 
• Tudunk, merünk segítséget kérni- időben! 
• Alkalmazzuk a segítséget 
• merünk csapatban gondolkodni 

A konzultációs nap nagyon gyakorlatorientált volt és hasznos ismeretekkel gyarapodva távoztak a résztvevők.