A nevelőszülői hivatás egyik legnagyobb vállalása az elengedés. Hiszen a nevelőszülők addig nyújtanak szerető hátteret a gyermekvédelmi gondoskodásba került gyermekeinknek, amíg sorsuk megnyugtatóan nem rendeződik. Legyen az a vér szerinti család helyzetének rendeződésével hazaengedés vagy örökbefogadás. Egy nevelőszülőnk nyílt levele, amelyet a gondoskodásában élő kis Rikárdó nevében írt, talán segíthet megértenünk, mit is jelent igazán szeretni, majd elengedni a szeretett gyermek kezét. 

Kedves Ápoló Nénik! 

Rikárdó vagyok, egy nyári éjjel születtem egy kórházban. Anyukám másnap otthagyott egyedül, magányosan. De kedves ápoló nénik, ti vigyáztatok, óvtatok engem, míg nem jött értem egy néni, aki hazavitt az otthonukba, Mezőtárkányba. 

Eleinte nem tudtam, mi történik velem, de aztán megszoktam a kedves hangját, simogatását, ölelését, gondozását, és azt a pihe-puha kényelmes ágyacskámat, ahol szinte mindig halk zene szól. 

Napról napra kezdtem jobban megnyugodni. Gyerekzsivajok, nevetések, sírások, kacagások, viták vesznek körbe, és már annyira várom, hogy én is részese lehessek ennek, mert még csak fentről, valaki karjaiból látom a többieket. 

Lett egy apukám is hirtelen, akinek búgó, simogató hangját imádom, szinte elveszek az ölelésében. Ennek ellenére most még csak egy valakinél tudok megnyugodni, és az a kedves, csilingelő hangú anyukám. 

Etetések után imádok a mellkasára borulni, cumizni, és a szívdobbanására megnyugodni, elaludni. Ilyenkor, mint egy pillangó repkedek, addig-addig míg az álommanó tenyerébe nem vesz, és a kiságyamba tesz olyan óvatosan, hogy fel ne ébredjek, és ott ül mellettem, míg alszom. 

Ha felébredek, hirtelen megijedek, mert egyedül vagyok, és rettegek, hogy újra elhagynak. Ilyenkor ordítani szoktam a csilingelő hangú anyukámnak, hogy azonnal jöjjön, nyugtasson meg, vegyen fel, lássam, hogy Ő nem hagyott el, itt van velem. És Ő jön, és itt van velem. 

Azt hiszem, szeretem. Ő mindig ezt mondja, hogy szeret, imád, és érzem is. De egyik nap komoly beszélgetésünk volt, amit még nem értek. Azt mondta, majd lesz idővel egy új anyukám, apukám, akiknek az Istenke nem tudott saját gyermeket adni, és Ők nagyon-nagyon várnak már. Nem értettem… Megint el leszek hagyva? De anyukám megnyugtatott. Nem hagy el, örökre a szívében leszek, de lesznek majd olyan szüleim, akik örökre velem maradnak. A mostani anyukámhoz pedig a helyemre jön újra egy pici baba, aki hasonló helyzetbe került, mint én. 

Még nem értem teljesen, de ha nagy leszek, biztos meg fogom érteni. Addig élvezzük egymás szeretetét, imádom az anyukám hangját, simogatását, ölelését, és érzem, ő is ugyanígy imád. 

Hát lassan három hónapja így élek én, kedves ápoló nénik! Boldog vagyok, kiegyensúlyozott, már az első nyaralásomon is túl vagyok. Átalszom az éjszakákat, eszem, nézelődök, néha sírok anyukámért. Fürdeni is szeretek anya puha kezei között. Gyönyörű szobám van, babakocsim, játékaim. Szeretem, ha anya énekel nekem. A kedvencem az Este jó, este jó dal. Anyukám halkan, csendesen énekli, miközben a hátamat simogatja, amit egyszerűen imádok, és könnyen elalszom tőle. 

Drága Ápoló nénik! Szeretném örök hálámat kifejezni, hogy míg ott voltam két hétig a kórházban, vigyáztatok rám, óvtatok, gondoztatok, szerettetek! Ezt szavakkal megköszönni nem lehet, tudom! De remélem, e kis levélkémet szeretettel fogadjátok!